-     Pulzus mennyi?

-          Száztíz. Százhuszonöt. (tök mindegy, mennyit mondok)

-          Nnnna, akkor húzzunk bele!”

 Szóval ez az egyik gyakori párbeszédünk edzés alatt. És aztán belehúzunk. Csak megyünk, megyünk és megyünk, és közben elmegyünk a társasház előtt, aminek saját jacht kikötője van, meg a fura hajléktalanszálló mellett, ami a sziget leghátsó zugában húzódik. Ráálltunk a reggeli edzésekre. Iszonyúan nehéz korán kelni (főleg ha előtte éjszakába nyúlóan dolgozok, ami mostanában gyakran előfordul), de aztán bőségesen kárpótolnak a színek, a fények, a semmivel össze nem téveszthető nyár reggeli illatok. Ráadásul olyankor még a levegő sem melegszik fel, ezért a mozgás sem annyira megterhelő.

Szóval sétálunk, közben beszélgetünk, és rácsodálkozunk a világra. Folyton változtatjuk az útvonalat, Attila azt mondja, menjünk át a hídon, és én azt válaszolom, miért is ne? Oltári nagy szabadság ez nekem, csak úgy átsétálni az Újpesti vasúti hídon, és nézni alattunk a Dunát. Aztán gondolni egyet és továbbmenni a Római parton, az ébredező és kutyát sétáltató emberek között, a székeket pakolászó büfések között. Nézni a hajókat, a Dunára néző, óriási terasszal rendelkező házakat, és elképzelni, hogy jó lenne egyszer ott lakni az egyikben. Esténként száraz vöröset inni, figyelni a vizet és beszélgetni az élet értelméről, vagy éppen egy jó kis regényt olvasni miközben egy puha kockás pokrócba bugyolálom magam.

Jó ez nagyon, csak úgy sétálni, mozogni, közben észrevétlenül feltöltődni, fogyni, útban lenni egy minőségibb és karcsúbb élet felé.

Kezdek hinni, bízni magamban, de legfőképp Attilában, és rajta keresztül saját magamban. Edzések után madarat lehetne fogatni velem. Tényleg boldog vagyok! Ezt az érzést kívánom mindenkinek. Szép napot.:)

A Népsziget (közismert nevén: Szúnyogsziget) mindig is a szívem csücske volt. Amikor Újpesten laktam, és megismertem a kedvesem (aki most már férji rangra emelkedett), mindig ott sétáltunk. Egyáltalán nem olyan kulturált, mint a Margitsziget, de épp a vadregényessége, ami megragadó. Ráadásul nagyon kevesen vannak, igazán nincs tömeg, ezt én szintén értékelem. Az út mentén kétoldalt sok-sok nyárfa, elhanyagolt üdülők, és egy-két vendéglő, ahol kockás abrosszal letakart asztalok vannak, és természetesen hekk halat is lehet kapni. (Nem értem egyébként, hogy vízparton miért érzi kötelességének minden kocsma, hogy hekket áruljon, mikor nyilvánvalóan ugyanúgy a Metróban veszik mint akárki más). No mindegy, ha valaki járt már vidéken Duna-parti vagy Tisza-parti üdülőben, akkor ez tökéletesen az a feeling, és meg nem mondanád hogy Budapesten vagy, ami külön jó.

Tehát edzésügyileg most átszoktunk ide, aminek nagyon örülök, egyrészt hozzám közelebb van, és Attilának is egyszerűbb. Jó is, hogy itt sportolunk, mert minden edzés alkalmával visszaemlékszem arra a néhány évvel ezelőtti önmagamra, aki szívesen lennék újból, legalábbis súlyügyileg mindenképp. (Kb. 60-70 kg-al voltam kevesebb…)

Szóval nem is tudtam, hogy élvezni is lehet a sportot, azt hiszem az ezzel kapcsolatos szkepticizmusomat már több alkalommal kifejtettem. Főleg azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar meg fogom ezt tapasztalni. Kezdődött az egész múlt pénteken a mérlegeléssel, ami szárnyakat adott, és aztán a Margitszigeten egy nagyon jó kis edzés követte. Nem csak úgy Fitwalkoztunk, hanem hol belehúztunk, hol lelassítottunk, és az ilyen versenyzésben én mindig benne vagyok.:) Hétfőn pedig előkerült a tollas – bár ne került volna.:) De csak azért, mert én szállítottam az edzésre a soha nem használt ütőket, amit pár évvel ezelőtt biztosan hirtelen felindulásból vásároltam egy 100 forintos boltban, és a férjem turkálta elő a kedvemért a sufni legmélyéről. Hamar le is buktam, hogy soha nem használtam, mert néhány ütés után gyakorlatilag szétszakadt a háló.:)

Hamar kiderült azonban, hogy az edzőmet milyen fából faragták: ha azt mondta, hogy tollasozunk, akkor juszt is tollasozunk! Tehát, én megvártam, és ő felvette a varázscipőjét, és elment (vagyis eltávgyalogolt amit azért ne tévesszünk össze holmi sétával… ) a legközelebbi üzletközpontba vásárolni normális felszerelést. Mire felocsúdtam, ott is volt, és kezdődhetett a mérkőzés. Többször mondta, hogy pihenjünk, (ja, hogy nem maga miatt mondta??), de én nem hagyhattam, mert kitaláltam, hogy én vagyok a jövő tollas bajnoka, na jó, legalábbis szenior versenyeken még indulhatok, és különben is, totál nyerésre álltam. Ennek az lett a következménye, hogy fél óra elteltével sürgősen akciótervet kellett kitalálnom, hogy hova rókázzak. Mikor megnyugodtam, hogy kitaláltam persze elmúlt, de hát kérem szépen a sport hevében az ember nem gondolkozik a pulzusszámon meg ilyeneken.:) Szóval gyönyörűségesen, de diadalittasan kipurcantam, és a meccs ma is folytatódott.

 Fontos megjegyeznem, hogy rendkívül jó érzés, hogy ebben a sportágban nincsenek köztem és az edzőm között földrésznyi távolságok. Itt van például a gyaloglás, amit ő képes 4 perc/km sebességgel abszolválni, én ezt maximum a tekintetemmel vagy az autómmal tudom megközelíteni. De hát valószínűleg jóval ügyesebb atlétikában, magasugrásban, kötélmászásban, fejenállásban, bukfencben, és még ezer más borzalmas dologban, mint én. A sakkozás meg sajnos nem fogyaszt, így hát rendkívüli szerencse hogy van ez a tollas, és hogy már 80-at (na jó, 78-at) tudunk úgy ütögetni, hogy nem esik le a labda. De állítólag idővel majd egy csomó más sport is fog nekem tetszeni, úgyhogy állok elébe. Igen, azt hiszem tényleg állok elébe!:) Kezd egyre jobb lenni ez az egész. Boldog vagyok, köszönöm, köszönöm!!!

Sziasztok kedves Olvasók!

Mivel ez Annamari blogja, először szeretnék bemutatkozni, Csont Attila vagyok, Annamari "edzője". Én koordinálom azt a folyamatot, melynek végére 90 kilót szeretnénk látni a mérleg mutatóján

A mai napon megtörtént az első ellenőrző mérlegelés, ennek eredményeit fogom ma veletek megosztani. Hogy ennek boldogság, vagy szomorkodás lett a vége, azt majd picit később árulom el. 

A megszokott páros edzés picit módosult, mivel kint volt Réka - a kolléganőm -, és Pannó. De ki is lehet ez a félig-meddig mókás, félig-meddig huncut név tulajdonosa? Nos, a névválasztáshoz gratulálok Annamarinak, mivel az ő pici tündérbogár kislányáról van szó, aki elkísért minket az edzésre. Ugyan csak a legközelebbi játszótérig tartott a közös edzésünk, ott ugyanis a két jövevény hölgyemény inkább a testmozgás könnyebb formáját választotta.

A kép szerintem önmagáért beszél :)

Az edzés a megszokott útvonalunkon történt most is, ami nagyságrendileg 4km környékén lehet. Az első néhány hónapban azt tűztük ki célul, hogy ezt a távot mindenféle pihenés nélkül, kicsit keményebb Fitwalk mozgással végig tudjuk csinálni. Ha ezt elértük, utána jöhet a teljes kör. Reszkess Margitsziget...!!!

De addig is folyamatos pulzuskontroll mellett ismerkedünk ennek az újfajta edzésmódszernek az alapjaival, de szigorúan 130 és 145-ös pulzustartomány között. Ez még nem annyira megterhelő, hogy kibírhatatlan lenne Annamari számára, de elég magas ahhoz, hogy a zsírégetés igen hatékony módon meg is valósuljon. A cél, hogy 140 és 155-ös tartományban végezhessük az edzéseket. Gondolj bele, ez azt jelenti, ha egy 220km/óra végsebességű autót 60 percen keresztül 170-180km/órával hajtanánk úgy, hogy közben a legoptimálisabb benzin fogyasztás valósuljon meg. Nos, ezzel talán sikerül érzékeltetnem, hogy egy pengeél vékonyságú határ van a "pontjó" és az "eztelkúrtuk" edzés között.

De milyen eredményt értünk el 28 nap alatt? Először foglaljuk össze, hogy milyen változtatásokat eszközöltünk Anaminál.

• száműztük 1 teljes hétre a só-,és cukorfogyasztást
• napi 5-szöri étkezés, 3 órás időbeosztással
• heti 3 edzés

Lehet egy átlag embernél ez természetes (itt azért megnézném az átlag magyar háztartást), Annamarinál ez egyenlő volt a lehetetlennel. De sikerült? Hát persze, ez nem volt kérdés. Persze nem azt mondom, hogy nem voltak kisebb megingások, de nem az a vesztes, aki padlóra kerül, hanem az, aki lent is marad. Ebből a tekintetből Anami örök bajnok, bármilyen kudarc, megingás próbálta eltántorítani, ő mindvégig kitartott. Ennek eredménye:

Igen, aki folyamatosan figyelemmel kíséri az írásainkat, az jól tudja, hogy 178,4kilóról indultunk, ami 28 nap alatt 7,3kg fogyást jelent. Hetente 1,8kiló minusz, ami teljesen optimális mértékű testtömeg vesztés.

Most, hogy túl vagyunk az első kritikus hónapon, most már következik a - ahogy szoktam mondani-, "belecsapunk a lecsóba".

Dietetikusunk, Solymosi Dóra fogja az étrendet teljesen Annamari igényeit szem előtt tartva egyénre szabni, illetve részt fog venni Dr. Nagy Zsolt genetikai szakértő vizsgálatán, hogy az "egyénre szabott testsúly csökkentés" szolgáltatásával még pontosabban, laboratóriumi körülmények között folytassuk a célunkhoz vezető utat:

1 év alatt megfelezni a testsúlyát.

További szép napot!

Csont Attila
www.fitwalk.hu
facebook.com/fitwalkcompany

Jól írja Attila, csodálatos ez a tavasz. Hétvégén óriási merényletre szántam el magam. Mivel a város legeslegszélén lakok, néhány perc séta után már a szántóföldön találom magam. Van itt egy útvonal, ami pár kilométer után visszakanyarodik hozzánk. Mindössze kb. négy kilométer, de nem egyenletes a talaj, ezért számomra nem könnyű végigsétálni rajta. Nem is tettem meg ezt az utat immár két éve. (Igaz, télen járhatatlan, tavaly nyáron pedig már jócskán benne voltam a terhességben.)

 Rávettem a férjem, hogy induljunk neki a kicsivel, míg a nagyobbikra a nagymama vigyázott. Fogalmam sem volt, hogy végig tudom-e csinálni, hiszen még csak pár hete tréningezünk Attilával. Próbáltunk korán indulni hogy ne legyen nagyon meleg, de persze ez nem sikerült. Férjem magára kötötte Borkát, aki imádta a helyzetet. Eleinte boldogan leskelődött, majd a jó levegőn elszundikált. Legjobban az óriás emelkedőtől féltem, hogy fel tudok-e rajta mászni? Persze fel tudtam.:) Közben figyeltem mindenre, amit eddig a fitwalkból tanultam, és érdekes módon így tényleg sokkal könnyebb volt! Segítségül hívtam a karjaimat, figyeltem arra, hogy egyenletesen lélegezzek, a lábmunkára, és tényleg segített, csak egyszer álltam meg szuszogni a domb közepe táján. Azt hiszem, ha az embernek nincs elég sikerélménye, frusztrált, nem bízik magában, félelmei vannak, akkor arra egész jó terápia megmászni egy dombot.:)
Pénteken mérlegelés lesz! Izgulok, mert bár az edzések jól haladnak, az étkezésem többször is hektikus volt. Vagy nagyon keveset, vagy a kelleténél többet ettem, legalábbis ezt gondolom. De jövő hónaptól már dietetikus segítségével fog ez is menni, tehát biztos hogy jól fogok haladni!:)
Szép napot mindenkinek!

Ha van egy szikla, ahova fel tudsz mászni, mássz fel. Nem baj, ha 145-re megy fel közben a pulzusod! Ha van egy park, ahol egy órán keresztül tudsz sétálni, tedd meg. Nem baj, ha mindenki téged bámul, ahogy a Fitwalk szabályait baromi ügyetlenül betartva loholsz egy nálad jóval khm…hát hogy is mondjam…”keskenyebb” személyi edző után.

Ne hízz el úgy, ahogyan én tettem. Nálam sokkal, de sokkal jobban kéne hogy szeresd magad. Hidd el, a tested legalább olyan értékes, mint a lelked. Mindkettőt óvd, amíg teheted. Minden felszedett kiló egy-egy újabb korlát az életedben. Egyszer csak azt veszed majd észre, hogy nem vagy benne biztos, beleférsz-e az olcsó fehér műanyag kerti székekbe. Aztán már kocsmázni se mész el a barátokkal, mert ki tudja, milyen székek lesznek azon a helyen. Aztán azt veszed észre, hogy eszedbe se jut, mondjuk vidámparkba menni. (Úgysem tudnál felülni semmire.) Majd eszedbe se jut, hogy kipróbálj bármit, ami a mozgással kapcsolatos. Nem mersz felülni egy vízi biciklire, sőt, aztán rendes biciklire sem, a túrázás, a bungee jumping, a hegymászás, a vadvízi evezés mind-mind rettentő távoli és idegen fogalommá válnak. Aztán már a klasszikus, országjáró, városnéző nyaralásokat sem fogod élvezni, mert gyaloglás közben folyton izzadsz és megfájdul a bokád. A tengerpart meg kizárt, mert a testsúlyod miatt a páratartalom meg a meleg kibírhatatlan számodra. Maradnak a wellness szállodák, amibe persze nem a nevük miatt mész, hanem hogy elbújhass a világ elől egy kicsit. De persze nem tudsz, hiszen igazi látványosság vagy, amikor a fürdőruhádban bevonulsz a medencébe. És persze masszázst sem mersz igénybe venni, mert szégyelled a tested. Aztán a legvégén, hát, a legvégén már az is gondot fog okozni, hogy egy szűk WC-ben kitöröld a hátsód.

De nem, a legvége egyébként még mindig nem itt van, hanem ott valahol, hogy cukorbeteg leszel, megvakulsz, esetleg levágják a lábad, vagy más fincsi és lehetőleg halálos betegség támadja be kiszolgáltatott szervezeted.

És ott az ágyban fekve már tényleg nem lesz választás. Ott már nincs lehetőség, hogy parkba menjek sétálni vagy inkább TV-t nézzek, hogy sütit egyek vagy inkább zöldséget, hogy az életet válasszam vagy…ott már adott lesz a végkifejlet, de kérek mindenkit, legfőképp magamat, hogy fontosabb legyen az élet és az önmagam szeretete, mint…

Amikor Attilával találkoztam, április 3-án, épp egy hónapja volt, hogy meghalt az imádott nagymamám. A nagyim volt az egyedüli ember az életemben, aki feltétel nélkül szeretett. Soha nem adott kéretlenül tanácsot, egyszer sem bántott, nem kritizált. Aki kapott már ilyen szeretetet, tudja milyen drága kincs. Elmúlt, és csak az óriási űr van a helyén. Neki fogadtam meg, hogy lefogyok, neki szeretnék bizonyítani, mert tudom, hogy lát, de leginkább: boldognak szeretne látni. Illetve már ketten figyelnek, mert múlt pénteken a másik nagymamám is követte. A hétvége totális kiborulás, sírás, és persze evés és evés is volt, azt sem tudtam kit gyászoljak? De! Nem vagyok egyedül, Attila és Réka számít rám, ezért (is) és egy icipicit magam miatt is ma reggel megráztam magam, és természetesen folytatom az életmódváltást és a fitwalkot is.

„A házi feladatot le kell tudni, addig tilos a foci a csillagközi térben, felhő párnán úgysem pihenhetsz, amíg egyszer nem találod magadat ébren.” (Sziámi)

Szóval egyrészt túl vagyok a cukor/só elvonáson, kibírtam a 7 napot, illetve nem egészen, mert hétfő este fejeztem be kedd reggel helyett. (Úgy döntöttem, hogy előző hétfő este kezdődött, ami félig-meddig igaz is...) Fura, de az utolsó két napon már nem is hiányzott annyira. Kezdett íze lenni a teljesen ízetlen húslevesnek, a sótlan rántottának. Próbáljátok ki, megéri!:) Ha nem vagyok olyan fantáziátlan (és időhiányban szenvedő) kitalálni, hogy mit egyek, amiben nincs se só, se cukor, talán még változatosabban is étkezhettem volna.

Elmaradtak a pékáruk, de ami számomra a legnagyobb teljesítmény az utóbbi 10 napban, hogy már nem iszok diétás kólát (megrögzött kólafüggő vagyok (illetve voltam!!) évek óta).

De a hétfő estére nem vagyok büszke…miközben hétvégén képes voltam úgy elkészíteni a mákos gubát hogy meg sem kóstoltam, hétfő este (jutalmul vagy ünneplésképpen, ami hát mekkora hülyeség, hogy kajával ünneplem a nem kajálást), szóval úgy volt, hogy nem bírtam megállni, és ettem egy kanál bolognait. (Azt is én készítettem egy nappal azelőtt, szintén kóstolás nélkül…) aztán még egyet, még egyet…aztán ebből a lendületből meg kellett kóstolni a mákos guba maradékát is, hogy tényleg annyira finom lett-e, mint ahogy a férjem és a gyerek méltatták. Aztán ha már így, akkor fel kellett bontanom a húsvétra kapott bonbont is, de csak egyetlen szemet ettem meg a kedvencemből (Cherry Queen, egyébként 34 kalória egy szem, megnéztem). És mivel miközben lehalásztam a  polcról a bonbont, lepottyant egy mini csokibárány is, ezt valamiféle isteni jelnek véve szintén bekaptam, majd levezetésképpen elrágcsáltam egy egész zacskó tökmagot. Püff. Na szóval, belecsaptam a lecsóba. Erre találjatok ki valamit…hogy hogyan lehet az ízeknek ellenállni? Egy biztos, azt soha nem szabad mondani, hogy „most már mindegy”. Nem, soha nem mindegy. Attól én még ma tovább folytattam, egy harcot ugyan elveszítettem, (ha lehet ezt egyáltalán mondani), de a csatát eszemben sincs feladni! Ugyanis nem az a baj, ha elesel, hanem ha nem tudsz felállni.

Számomra egyébként azért olyan ijesztő az a mostanában divatos szó, hogy „életmódváltás”, mert egyet jelent azzal, hogy a másik életmódomban soha többé nem ihatok a moziban kólát és rágcsálhatok hozzá nacchost, nem ülhetek be a legszuperebb kedvenc cukrászdámba, hogy végigkóstoljam az összes fagyit, nem kívánhatok meg este 8-kor egy jó nagy karéj zsíros kenyeret kovászos uborkával (illetve megkívánhatom, csak nem ehetem meg), nyáron bográcsolás közben csak nézhetem a paprikás krumplit, max. integethetek neki, szóval olyan MINDIG ÉSZEN KELL LENNI HOGY EL NE HÍZZAK, amit köszönöm, de inkább meghagynék a modelleknek, akik legalább egy csomó pénzt kapnak az éhezés által elért alakjukért.

Nna. Oké, oké, tudom hogy teljesen helytelen ez a gondolatmenet, de én legalább bevallom hogy ilyenek járnak a fejemben. És azt is tudom, TUDOM, hogy ez nem jó, nem jó irány, mert a pillanatnyi örömök (amikor zabanap van, akkor is max. egy órán keresztül ehetek naponta vagy kettő?) elveszik tőlem azt a napi 24 órás élményt, amit a fizikai, testi könnyedség tud/tudna nyújtani jelen sanyarú állapotom helyett.

Egyébként ma Attila tündéri kolléganőjével, Rékával edzettem, most már tudom azt is, hogy hogyan lehet a számítógép előtt ülve lábat emelgetni, meg megmozgatni magam akkor is ha otthon punnyadok.

Pár perce mondtam el a tegnap esti kilengésem Attilának is, szerencsére megértő volt, ennek ellenére szeretném, ha a közeljövőben nem kellene annak lennie. Mert minden csokinál jobban akarom azt az örömet, amikor május 6-án ráállok a mérlegre, és….:)

Leírom a mai menüm, hátha valakit érdekel. (elvileg hétvége felé már konkrét tanácsokat kapok az étkezésre vonatkozóan, most pár napig viszonylag önfejűen étkezek.)

Reggeli: 2 db melegszendvics sonkával, light sajttal (fogyi kenyérből, de nem U1, Ceres pékség gyártja)

Tízórai: 1 db alma

Ebéd: grillezett csirkemell grill zöldségekkel (padlizsán, kaliforniai paprika, a többire nem emlékszem)

Uzsonna: 1 db alma

Vacsora: kígyóuborka, paprika, paradicsom, 1 szelet sonka kockákra vágva, 2 kanál natúr joghurttal, icipici só (csakazértis!:)), bors, fokhagyma, összekutyulva jól megéve.

Hajrá az összes sotokan harcosnak.:)

Tegnap nagyon rossz élményben részesültem. Eddig úgy tűnt, hogy jövő héten két munkahelyen is elkezdek dolgozni, de az egyiket kénytelen voltam visszamondani, még mielőtt tulajdonképpen elkezdtem volna. (Olyan negatívan álltak hozzá egyes – szerintem könnyen pótolható - hiányosságaimhoz, ráadásul olyan emberek, akikkel régebben évekig együtt dolgoztam, tehát tudják, mire vagyok képes, ami miatt úgy éreztem, nem szabad bevállalni.) Pár órára magamba zuhantam, és csak bőgtem. Régen, ha ilyen krízis ért, azonnal ettem valamit, ami megvigasztalt. Sőt, tulajdonképpen az összes fogyókúrázási kísérletem egy ilyen, az élet egyéb területén adódó nehézségnek köszönhetően szakadt félbe. Mert nem volt sémám arra, hogy mi mást tehetnék azon kívül, hogy eszek, ha baj van. Igaz, még most sincs, de hiszek abban, hogy a sport jó lehet majd erre, ha pár hónap múlva eljutok arra a szintre, hogy hiányozzon a mozgás.

És most nem vagyok egyedül, ezért is nem nyúltam az ételhez, ez talán a legfontosabb!

Most nagyon fáradékony vagyok, de már eltelt a 4. nap, és sem sót, sem cukrot nem viszek be a szervezetembe. Nyilván az utóbbi, ami kikészít, mert míg alig eszem, (nem nagyon kívánok semmit ízetlenül) nem áll meg az élet, mozognom kell, nem is keveset.

Ma délelőtt edzés volt egy szuper puccos helyen, ahol kellőképp frusztrált voltam, annyira nem az én világom, és szentül meg voltam róla győződve, hogy mindenki azt nézte, mit keresek én ott (elsősorban a kisportolt/szoláriumozott recepciós lányok). Egyedül sosem mennék ilyen helyre, szerencsére Attila kellőképpen oldotta bennem a feszültséget. Az persze fontos, hogy tévét lehet nézni a futópadon, sőt, minden egyes gépen, nehogy észrevegye az ember fia/lánya, hogy most tulajdonképpen: sportol.

No de ez a helyszín csak az időjárás miatt volt, vagyis a meteorológusok miatt, akik óriási csapadék mennyiséget jósoltak mára, de persze gyönyörűen sütött a nap. Szóval, jobb lett volna gyalogolni a sport szigeten, ahogy én nevezem.:)

Délután csaptam egy nagybevásárlást levezetésképpen, persze az árukóstolók is mostanra időzítették a frissen sült pizza szeletek kínálgatását, betetézve egy másik helyen finom kis felvágottas kenyérszeletekkel.

Próbáltam keresni magamnak valami cukor/só mentes cuccot, csak úgy becézgetésképpen, de nem sok sikerrel jártam. Így aztán vettem egy üveg szuper drága, mindenféle adalékanyagtól mentes frissen préselt gyümölcslevet, és azt megittuk vacsorára hármasban.

A hétvégi menüt nagyon nehéz volt kitalálnom, hogy mi az ami só és cukor nélkül is ehető, és miután arra jutottam, hogy igazából a nyers zöldségen és gyümölcsön kívül semmi, így előtérbe helyeztem a család igényeit. Tehát lesz húsleves sok-sok zöldséggel, rakott krumpli és mákos guba, amiből én a levest fogom megpályázni.

Minden szédítő gyorsasággal történt. Másfél hete írtam a levelet Attilának hogy segítsen, másnap pedig már időpontot egyeztettünk. Aztán találkoztunk, majd villámgyorsan megtörtént az első állapotfelmérés és az edzés is. Azt gondolom, jó ez így. Nem kell mindig mindent túlkombinálni, nem kell agyalni, nem kell hosszan tervezgetni. A legjobb dolgok „csak úgy” jönnek. Mint például a második kislányom.:) Mindössze 6 hónapos volt Panna, mikor kiderült, hogy ismét babát várok. Bár nem terveztük, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy megtartjuk. Fogalmam sem volt, hogyan lehet két ilyen pici gyereket együtt nevelni, és azt sem tudtuk, hogy hogyan fogjuk túlélni anyagilag, ha a második gyerekkel is otthon maradok. Túléltük, megszerveztük, és most én vagyok a legbüszkébb, hogy két gyönyörű kislányom is van. Jövő héttől már újra munkába állok, igaz, egyelőre részmunkaidőben, de ez meg fogja könnyíteni azt is, hogy edzésre járjak. A dolgok összeszerveződnek..:)

Abba, hogy milyen állapotban vagyok jelenleg, nem is olyan jó belegondolni. Ha ezen elkezdenék hosszan gondolkozni, akkor az nem biztos hogy előre vinne.  Talán magamba roskadnék, nem tudnám felfogni a súlyát a súlyomnak. Természetesen én tehetek róla, hogy idáig jutottam, hogy hagytam ennyire elfajulni a dolgokat, de ezen most már nem tudok változtatni. A múltamon semmiképp. De talán a jövőm lehet reménytelibb és boldogabb, és talán tényleg befolyással lehetek rá. Talán valóban lehet esélyem arra, hogy teljes életet éljek egy másik, feleekkora testben? Most kezdem el egy picit (nagyon picit) elhinni, hogy tényleg sikerülhet. De addig még nagyon sok munka vár rám. Külön szerencse, hogy nem vagyok egyedül, hihetetlenül kedves emberek vesznek körül. Két hete még egymás létezéséről sem tudtunk, most pedig vállvetve dolgozunk a sikerért. A közös sikerünkért. Én nem hagyhatom őket cserben, és remélem ők sem fognak engem.:) Két napja só-cukor elvonón vagyok, egy hétig fog tartani. Mikor megkaptam ezt a feladatot, biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Most viszont biztos vagyok abban, hogy menni fog. Nem akarok messzire látni, de most az a célom, hogy a következő mérlegelésnél – 10 kg legyen az eredmény.:)

A mai reggelem azzal indult, hogy kibányásztam a komód alá mélyen elrejtett mérleget. (Más is alkalmazza ezt a taktikát, hogy eldugja?:)) Leporoltam, vetettem egy keresztet, aztán lesz ami lesz alapon ráálltam, gondolván, hogy mivel ma úgyis mérlegelés lesz, mégse Attila előtt dobjak egy hátast. Így aztán megtettem ezt otthon, mikor megláttam, hogy 178 kilót mutat. Titokban körbesandítottam, de sajnos nem tenyerelt rá a nagyobbik gyerek titokban (sőt, a kisebbik sem mászott rá), így ezt a súlyt valóban önmagam produkáltam. „Vicces”, hogy második terhességem alatt egy kilót sem híztam, tavaly ősz óta viszont 15 kg jött fel rám! Nehéz telet tudhatok magam mögött, megélhetési gondok, bizonytalanság, imádott nagyim pár héttel ezelőtti halála – ezeket a fájdalmakat sok-sok édességgel kompenzáltam. Bízom abban, hogy megtanulom a kompenzálás más módját is.

A mai nap erre egyébként tökéletes példa volt, mindjárt elmesélem.

Jajj. Ahhoz, hogy a következő mondatot le tudjam írni, először el kellett látogatnom a gyakorikérdések. hu-ra, mivel nagy volt bennem a bizonytalanság, hogy a Margit-szigetet hogyan kell helyesen írni?

Ezt a választ olvastam: Margit-szigetnek írandó, ha a földrajzi fogalomról írsz. Példamondat: "Budapest közigazgatási területéhez tartozik a Csepel-sziget északi része, a Margit-sziget, az Óbudai Hajógyár-sziget..."
Margitsziget a helyes írásmód, ha nem szigetként, hanem városrészként szerepel a szövegben. Példamondat: Budapesten az idegenforgalom leginkább a Belvárost, a Várnegyedet, a Városligetet és a Margitszigetet érinti.

Hát, más ettől biztosan kiokosodott, én még mindig nem tudom, hogy földrajzi fogalom-e, vagy városrész mikor azt mondom: „a Margitszigeten találkoztunk”, de mindenesetre ezen az ominózus szigeten volt az első edzésünk, amit én egyébként simán átkeresztelnék, mondjuk sport szigetnek. Talán éppen ezért évek óta nem jártam a környékén sem, mondván a hozzám hasonlóaknak semmi keresnivalójuk errefelé.

Hű, mennyi ember sportol itt önszántából!

Ha nincs ez az egész, nem is látom meg ezt a csodálatosan kavargó, színes és hullámzó tömeget. És imádtam. A rollerozó gyerekeket, a görkorcsolyázó anyukákat, a bicikliseket, no és persze a rengeteg futót. No de visszakanyarodva az edzésre, először egy részletes állapotfelmérés történt, aztán a gyűlölt centizés. Említettem Attilának előző nap, hogy vélhetően nem lesz elég egy centi, így laza természetességgel kettőt készített az asztalra…a csípőmnél sajnos szükség is volt rá. Aztán meg a fránya mérleg, amikor kiderült, hogy tényleg annyi az annyi, hát, ehhez még hozzá kell szoknom, hogy az FB-n több száz ember láthatja azt, amit én speciel csak félszemmel hunyorogva mertem megtekinteni.

Ezek után az edzés már a legkönnyebb része volt a programunknak, de tényleg. Nem is nevezném edzésnek, laza sétával indult, de aztán azért sikerült megtanulnom az alapvető technikákat: először le a sarkat, és gördüljön a talp, enyhén a külső íven, ja, és a lábfejem közben felfeszítem, és a térdem egyenes mikor érkezek a földre, a csípőm meg ide-oda ringatózzon, ((vagyis a hájamJ)) a karom meg előre-hátra, egyszerű ez, nem is értem hogy miért nem így sétál mindenki?:)

De a lényeg most jön: szóval, ott volt ez a színes forgatag, meg a Duna, nagyon közel. Továbbá, mivel ma reggel esett az eső, az ázott föld és a virágzó fák illata lengte be a szigetet, és épp mikor izzadni kezdtem volna, a víz felől hűs szellő simogatott. Nem akarok giccses lenni, de ilyen szépben régen volt már részem. És csak mentem, és mentem, és mentem…és közel egy órát sétáltunk-Fitwalkoztunk, ami számomra óriási teljesítmény.

Euforikus élmény volt az egész. Mozgok! Élek! Van remény! Van jövő! ....és minden, de minden rendben lehet, ha én is akarom.  Vasárnap folytatjuk.:)

Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon honnan tudhatom azt, hogy most már tényleg a gödör legalján vagyok? Hát gondolom onnan, hogy onnan csak felfelé vezet az út. Na de hogyan vezet felfelé az út? Hát úgy, hogy már annyira kényelmetlen a trutyi, amiben nyakig elmerülve ülök, hogy nincs más választásom, mint hogy

a) belefulladok

b) kikapaszkodok.

Tehát kövér vagyok, és hogy hogyan sikerült ekkora túlsúlyra szert tennem, arról még sokszor és sokféleképpen szeretnék mesélni, most viszont azt mondom, hogy miért éppen MOST döntöttem úgy, hogy változtatok. Valójában nem most, hanem a második kislányom, Borka születése óta érik bennem a nagy elhatározás, csak a gyakorlati kivitelezést nem láttam eddig magam előtt. Jelenleg itthon vagyok Pannával, aki 22 hónapos, illetve Borkával, aki mindössze 7 hónapos. A napi rutin két ilyen pici gyermekkel egy fitt anyukát is megviselne, számomra pedig iszonyatos fizikai erőfeszítés, és tudom, hogy ez csak még rosszabb lesz, minél mozgékonyabbak lesznek. Nem tudok a nagyobbikkal focizni, játszani, utána szaladni, ha túl gyorsan hajt a pink motorjával, és nem szeretném, ha kimaradna az életemből a gyerekekkel való játék illetve sok egyéb dolog sem. Így jutottam el nem túl hosszú keresgélés után Csont Attilához, (a Fitwalk mozgásprogram megalkotója, személyi edző, országos bajnok távgyalogló) aki rögtön felajánlotta a segítségét.

A koncepciónk nem túl bonyolult: én írok, írok és írok, ő pedig segít, segít és segít.:) Leírok mindent, ami történni fog velem az elkövetkező hónapokban, ő pedig ledobja végre nekem a kötelet, amivel kimászhatok a gödörből. Segít, hogy megszabaduljak a testsúlyom felétől (legyen az bármennyi is), én pedig dokumentálom a történéseket, hogy hogyan győzzük le a démonokat.:) A történések annyira frissek, hogy egy hete még nem is tudtunk egymás létezéséről, tegnap pedig már egy McDonald’s-ban beszéltük meg a részleteket. (A Blaha tűnt ideális helynek, de nem jutott eszünkbe más ahova beülhetnénk.) Megnyerő volt. Nem, ez nem jó megfogalmazás. Bizalomgerjesztő. Nem, ez sem jó. Barátságos és kedves. Ez is igaz, de nem tökéletes arra az érzésre, amit az asztalnál ülve (és szigorúan diétás kólát szürcsölgetve) éreztem. Hogy ő egy EMBER, igen, ez a nagybetűs fajta, és áradt belőle a feltétlen bizalom és segíteni akarás.

Nem hiszek a véletlenekben. A születésnapján, és ezzel egy időben a Fitwalk második évfordulóján találkoztunk. Rendkívüli dinamizmusa ellenére sem rontott rám a gyakorlati kivitelezés részleteivel. Leginkább a lelkemről beszélgettünk, az életemről, az elhízásom lehetséges lelki hátteréről, ami rendkívül jól esett. Ha egy élsportoló tudja, hogy ezt innen kell megközelíteni, akkor jobb kezekben nem is lehetnék. Leírtam egy papírra a vágyaimat, az elérendő céljaimat. A legközelebbi cél: elmenni ruhát vásárolni. No, nem abba az egyetlenbe, ahol eddig szoktam, (rövidítése UP, ducik ismerik) hanem még néhány másikba, ahol már lehet nagyobb méretet kapni, de nem azt a nagyon óriásit, amit jelenleg hordok. Hát az egészen különös érzés lehet, csak úgy bemenni valahová, mert megláttam egy szép ruhát, felpróbálni (és hopp, jó a méret!) és megvenni. De az még soká lesz…

Ami viszont közeledik: péntek délután. Mélyvíz, első méretkőzés, jajj...Aztán első állapotfelmérés, jujj... 

Részletekről beszámolok!:)