Ha van egy szikla, ahova fel tudsz mászni, mássz fel. Nem baj, ha 145-re megy fel közben a pulzusod! Ha van egy park, ahol egy órán keresztül tudsz sétálni, tedd meg. Nem baj, ha mindenki téged bámul, ahogy a Fitwalk szabályait baromi ügyetlenül betartva loholsz egy nálad jóval khm…hát hogy is mondjam…”keskenyebb” személyi edző után.
Ne hízz el úgy, ahogyan én tettem. Nálam sokkal, de sokkal jobban kéne hogy szeresd magad. Hidd el, a tested legalább olyan értékes, mint a lelked. Mindkettőt óvd, amíg teheted. Minden felszedett kiló egy-egy újabb korlát az életedben. Egyszer csak azt veszed majd észre, hogy nem vagy benne biztos, beleférsz-e az olcsó fehér műanyag kerti székekbe. Aztán már kocsmázni se mész el a barátokkal, mert ki tudja, milyen székek lesznek azon a helyen. Aztán azt veszed észre, hogy eszedbe se jut, mondjuk vidámparkba menni. (Úgysem tudnál felülni semmire.) Majd eszedbe se jut, hogy kipróbálj bármit, ami a mozgással kapcsolatos. Nem mersz felülni egy vízi biciklire, sőt, aztán rendes biciklire sem, a túrázás, a bungee jumping, a hegymászás, a vadvízi evezés mind-mind rettentő távoli és idegen fogalommá válnak. Aztán már a klasszikus, országjáró, városnéző nyaralásokat sem fogod élvezni, mert gyaloglás közben folyton izzadsz és megfájdul a bokád. A tengerpart meg kizárt, mert a testsúlyod miatt a páratartalom meg a meleg kibírhatatlan számodra. Maradnak a wellness szállodák, amibe persze nem a nevük miatt mész, hanem hogy elbújhass a világ elől egy kicsit. De persze nem tudsz, hiszen igazi látványosság vagy, amikor a fürdőruhádban bevonulsz a medencébe. És persze masszázst sem mersz igénybe venni, mert szégyelled a tested. Aztán a legvégén, hát, a legvégén már az is gondot fog okozni, hogy egy szűk WC-ben kitöröld a hátsód.
De nem, a legvége egyébként még mindig nem itt van, hanem ott valahol, hogy cukorbeteg leszel, megvakulsz, esetleg levágják a lábad, vagy más fincsi és lehetőleg halálos betegség támadja be kiszolgáltatott szervezeted.
És ott az ágyban fekve már tényleg nem lesz választás. Ott már nincs lehetőség, hogy parkba menjek sétálni vagy inkább TV-t nézzek, hogy sütit egyek vagy inkább zöldséget, hogy az életet válasszam vagy…ott már adott lesz a végkifejlet, de kérek mindenkit, legfőképp magamat, hogy fontosabb legyen az élet és az önmagam szeretete, mint…
Amikor Attilával találkoztam, április 3-án, épp egy hónapja volt, hogy meghalt az imádott nagymamám. A nagyim volt az egyedüli ember az életemben, aki feltétel nélkül szeretett. Soha nem adott kéretlenül tanácsot, egyszer sem bántott, nem kritizált. Aki kapott már ilyen szeretetet, tudja milyen drága kincs. Elmúlt, és csak az óriási űr van a helyén. Neki fogadtam meg, hogy lefogyok, neki szeretnék bizonyítani, mert tudom, hogy lát, de leginkább: boldognak szeretne látni. Illetve már ketten figyelnek, mert múlt pénteken a másik nagymamám is követte. A hétvége totális kiborulás, sírás, és persze evés és evés is volt, azt sem tudtam kit gyászoljak? De! Nem vagyok egyedül, Attila és Réka számít rám, ezért (is) és egy icipicit magam miatt is ma reggel megráztam magam, és természetesen folytatom az életmódváltást és a fitwalkot is.
„A házi feladatot le kell tudni, addig tilos a foci a csillagközi térben, felhő párnán úgysem pihenhetsz, amíg egyszer nem találod magadat ébren.” (Sziámi)
