Tegnap beszélgettem nagymamámmal. Fél év után beléptem abba a házba, ami a gyerekkorom jelentős, és legboldogabb részét képezte, ami szüleim zaklatott élete miatt az állandóságot és a biztonságot jelentette számomra. És a tömény, hígítatlan szeretetet, amit olyan mohón kortyoltam ahányszor csak lehetőségem adódott rá. A szobák minden szeglete történetekkel van tele. A kisszobában a heverőn feküdve tanultam meg imádkozni, miközben a zakatoló vonatok miatt időnként megremegett az ágy. Itt mesélte el mama százszor is Zizuka, a rosszcsont kisfiú történetét, aki mindig máshogy járt pórul. Ezt mesélte mamának dédnagyapám is - akiről szinte csak annyit tudok, hogy az első világháborúban meggörbültek az ujjai, és álmában szenderült jobblétre - és neki ki tudja, talán az üknagyapám, de erről már nem szól a fáma. A sublótot kiskocsin toltuk haza nagypapámmal, és mi, az unokák nagyon boldogok voltunk, hogy bekerült a birodalmunkba, így nyaralások alkalmával oda pakolhattuk ki a ruháinkat. Ma is látszódik az oldalán a sok színes matrica, amiket hiába próbáltunk lekaparni. Most befőttek sorakoznak a polcokon, őszibarack, sárgabarack, és néhány üveg lekvár. Tavaly nyáron rakta el mama, de megenni már nem tudta. Ott várják a sorsukat, mint ahogy a konyhaszekrényben a fűszerek, a megkezdett zsír, a félig elhasznált mosogatószer, és ettől olyan befejezetlen minden. Elmentem hozzá tegnap, de nem ült a konvektor mellett, ahogy szokott, nem ölelt át, nem mosolygott rám, mégis, lényemig hatolt a jelenléte, mert én már nem élhetek úgy, hogy ne legyen bennem, a közelemben. A gyerekeimnek talán még el tudom mesélni, át tudom adni, hogy 1928. december 24-én, stílszerűen épp Szenteste, egy angyal szállt le közénk, történetesen az én nagymamám, aki talán egyedüliként ezen a világon, értett engem, és érezte az én nagy szeretetre való vágyódásomat és burkot vont körém óriási szívével, ameddig csak tudott. Az unokáim már nem fogják érteni, és a későbbiek még kevésbé, hiszen nem írt verseket, nem talált fel semmit, csak Ember volt, nagybetűs, és így múlik el minden, legyen bármilyen különleges és emberi aggyal felfoghatatlanul elmúlhatatlan. Szóval beszélgettem vele, gyorsabban megy most, mint amikor még élt, csak rajzanak a gondolatok oda-vissza. Szóba került a fogyókúra, ami sokkal több, mint amit a neve sugall, és ezt már régen tudjuk, és mindenki, aki a közelemben van. Ez egy IGEN az életre, amit olyan nehéz kimondani, hiába a logika vagy a tündér kislányaim, le kell győznöm magam, minden nap, és minden órában, és egyáltalán nem tudni, hogy ez hogyan fog végződni, csak azt, hogy most már nem lehet elintézni egy vállrándítással, ha nem megy az edzés vagy a helyes táplálkozás.