A halál torkából kellett visszaküzdenünk magunkat.  (későbbiekben a többesszám a testvéremre és rám vonatkozik)

Ez most nem egy marketinges figyelemfelkeltő címsor, ez a kemény valóság! Még most szólok, hogy ez a levél nem a megszokott tartalmat fogja nyújtani neked, nem egy újabb motivációs oktatóanyag lesz, hanem egy csipetnyit elárulok a múltamból, amivel a mai napig nem tudtam szembenézni.

 9 évesen nem tudtam, mit tettem, mi volt velem a hiba, amiért a szüleim elváltak. Gyerekként csak magam tudtam okolni, úgy éreztem nem voltam nekik annyira fontos, hogy egybe maradjon a családunk. Apukám jobbnak látta, hogy visszavonulót fújjon, ezért teljesen kilépett az életünkből, gyakorlatilag nem létezett többet számomra.

 Az "apa", aki egy gyermek számára a példaképet, a bálványt jelenti, egyik napról a másikra kilép az életünkből, és egy óriási darabot kitépve szívünkből, kegyetlenül faképnél hagyott minket, magára hagyta két fiát.

 Jöhet ennél rosszabb? Hát persze...
Mivel anyukánk nem tudott rólunk megfelelően gondoskodni, a gyámhatóság elrendelte, hogy többet nem élhetünk vele, ezért két választást hozott az élet: vagy intézet, vagy utca. 15 évesen!

 Schobert Norbi kövér gyerek volt és ennyi a nagy sztorija? Én azt kívánom, hogy bárcsak ekkora gonddal kellett volna nekünk szembenéznünk, mikor két szatyorral kiléptünk az otthont jelentő albérletből, anyukám reménytelen arckifejezését nézve, bátyám zokogását hallva azzal a szívbemarkoló kétségbeeséssel, hogy mi lesz most velünk, vajon megéljük-e a honlapot?! Borzasztó érzés volt, nem kívánom senkinek!

 Én vagyok a felelős!

 Nem titok szerintem, hogy pont a múltamból ered mindaz, amit próbálok átadni neked napról napra, hétről hétre. Minden embernek megvan a saját életútja. Én úgy érzem, sőt tudom, hogy nekem azt rendelte a sors, hogy segítsek az embereknek. Mind gondolkodásmódban, mind az alakformálásban. Lehet akármilyen mélyen az ember, igenis megvan rá a lehetősége, hogy javítson életén. Ehhez azonban szembe kell nézni a legnagyobb félelmünkkel.

 "Szembe kell néznem a múltammal"

Nehézségek az én életemben is vannak, amin minden nap próbálok javítani. Rengeteget töprengtem, hogy vajon mit csinálok rosszul, hogy nincs meg az az átütő siker. Rájöttem, hogy csak a port törölgetem, ugyanis ha gyökeresen akarom megváltoztatni az életem, a gyökerekhez kell leásnom:

 Találkoznom kell az apukámmal!

 Gondolhatod, milyen félelemmel vártam a Nyugatiban, milyen gondolatok cikáztak a fejemben, milyen érzések kavarogtak szívemben. Legalább száz és száz forgatókönyv gyűlt össze a hosszú évek alatt, amit az első találkozás alkalmával használtam volna fel. És mikor megláttam közel 10 évnyi várakozás után, minden máshogy alakult.

Egy öregembert láttam. Egy meg(gyö)tört öregembert. Az apukámat. És ekkor rájöttem, hogy őt talán még jobban megviselte, hogy eldobta fiait. Talán azért, mert nem tudta felvállalni döntését, nem állt ki se magáért, se értünk, csupán sodródott az árral.

Hosszú órákon keresztül beszélgettünk. A múltról, hogy ő hogy élte meg azt az időszakot. Éveken keresztül haragudtam rá, sőt egyenesen gyűlöltem, hogy ezt tette velünk. De ahogy ott néztem a kis öreget, egyetlen gondolatom volt: MEGBOCSÁTÁS.

Az ember a múltján nem tud változtatni. A legtöbb, amit tehet, hogy felold minden haragot, vádaskodást és tanul a hibáiból. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk azokat, az örömök pedig azért, hogy megéljük őket és emlékezzünk rájuk. Legyen ez a végszó!