Most néztem vissza a súlyfelezős bejegyzéseim, és hát igen, nagyon fura hogy ott még kopaszak voltak a fák, most meg már nyár közepe van. Jó ideig nem írtam blogot, ezért most próbálom bepótolni a lemaradásaimat. Így aztán nem is a mai napot mesélem most, hanem még a múlt hét szerdát. Mert az egy nagyon fontos nap volt számomra, bár amikor aznap felkeltem, erről még magam sem tudtam. Úgy kezdődött, hogy maga alá nyomott a szokásos szar, az életem és a hétköznapjaim vélt vagy valós nyomorultsága, és ezen a szerdán olyat mondtam Attilának, illetve még előző nap, kedden este, mint amit még soha: hogy most nincs lelkierőm edzeni, nem megyek, majd máskor.
A történethez hozzátartozik, hogy egyszer, pár héttel ezelőtt szokás szerint a Szúnyog szigeten róttuk a köröket, mikor poénkodtunk épp egy hasonló szituáción, hogy mi lenne, ha nem mennék? Ő akkor mondta, hogy rázná a kapumat, én meg viccből megadtam a lakcímem, ő meg szintén poénból – legalábbis akkor azt hittem – beírta a telefonjába, hogy el ne felejtse.
Szóval volt ez a szerda, amit megelőzött egy szombat, meg egy vasárnap, és Panó 2. születésnapja, ami természetesen irtózatos kajálásokba fulladt. Mert hát én sütöttem a két tortát (gesztenyés és fekete erdő), de hátha nem lesz elég, (értitek), még egy tepsi rákóczi túróst is mellé, és anyukám is hozott (hátha nem lesz elég), zserbót meg sós sütit, no és rotyogott a bográcsban a disznópörkölt, én meg sütöttem mellé csirkét is, nehogy éhen maradjon valaki..:)
Így zajlanak nálunk az ünnepek, meg így is zajlottak mióta világ a világ, ámen. Én meg ettem, nehogy éhen maradjak, csak ettem, és ettem, és iszonyúan éreztem magam. A hasam majdnem kipukkadt, fájt, nem bírtam mozogni, ülni, semmit, szóval nem is olyan nagy poén bezabálni, ezt a tanulságot vontam le magamban, persze utólag könnyű okoskodni. Ráadásul lelkileg is nyomasztott a dolog, és naná hogy nem volt kedvem sem mozogni, sem mérlegre állni és más ilyenek.
És én az a típus vagyok, hogy ha már a gödör alján vagyok, akkor egy kicsit kapirgálom az alját, hátha még lentebb juthatok…szóval szerda délután volt, mikor lélekben mindent feladva toltam a babakocsit a kissebbel, nyomomban a nagyobbal, a sarki közért felé. Aztán jól bevásároltam: egy kóla light, egy nők lapja, és egy milka. Tudjátok, az a trüffeles, nyami.
Ezzel így haza, de ha már otthon, akkor nem volt kedvem bemenni a lakásba, az udvaron üldögéltünk a kölkökkel, a szomszéd lánnyal beszélgetve, a gyerekek is hadd szellőzzenek még. Aztán szólt a telefonom, Attila, az élő lelkiismeret, hogy nem-e edzenénk mégis ma. Gondoltam viccel, nincs az az isten, de persze nem ezt mondtam a telefonban, hanem valami udvariasabb verziót.
Erre ő, hogy akkor ők most kint állnak a kapuban (imádott Rékámmal), és akár be is engedhetném. Ehhez hozzá tartozik, hogy én a világ végén lakok, épp hogy Budapest közigazgatási határán belül, bár biztos ezt is mondtam már. Szóval hitetlenkedve mentem a kapu felé, karomban a kissebbel, és tényleg, ott voltak!
És ez valami csoda volt, ritkán voltam még így meghatódva, hogy két ember rám szánta az idejét és kijött így ide hozzám, csak azért, hogy megmentsen. Nem lehet átadni ezt az érzést, nem is akarom, lényeg hogy nemsokára megjött a férjem, és én igen, edzőcipőt húztam, és megmutattam a Nagy Kört, az én imádott nagykörömet, és végigcaplattunk az 5 kilométeren, közben meggyet meg málnát ettünk az út széléről, és beszélgettünk, és percről-percre tért vissza belém az élet és a remény.
Hú, pont a címről felejtettem el mesélni, hogy hát úgy mégsem mehettem be a lakásba hogy milka, ezért csak a kólát és a nők lapját vettem ki a zacskóból – még a kóla light sem túl jó pont, de az hagyján – szóval a csoki aztán napokig ott kallódott a babakocsiba dugva, aztán megetettem a gyerekekkel meg a barátnőmmel (na jó egy kockát én is bekaptam, de nem az egészet!).
Szóval szerda este mégiscsak edzettem, aztán elmentünk a kedvenc fagyizómba, és én ettem két gombóc diabetikusat (isteni volt), ők meg rendeset, és nagyon de nagyon boldog voltam. Mert már biztos ezt is mondtam: nem az a baj, ha elesel, hanem ha nem tudsz felállni.