-     Pulzus mennyi?

-          Száztíz. Százhuszonöt. (tök mindegy, mennyit mondok)

-          Nnnna, akkor húzzunk bele!”

 Szóval ez az egyik gyakori párbeszédünk edzés alatt. És aztán belehúzunk. Csak megyünk, megyünk és megyünk, és közben elmegyünk a társasház előtt, aminek saját jacht kikötője van, meg a fura hajléktalanszálló mellett, ami a sziget leghátsó zugában húzódik. Ráálltunk a reggeli edzésekre. Iszonyúan nehéz korán kelni (főleg ha előtte éjszakába nyúlóan dolgozok, ami mostanában gyakran előfordul), de aztán bőségesen kárpótolnak a színek, a fények, a semmivel össze nem téveszthető nyár reggeli illatok. Ráadásul olyankor még a levegő sem melegszik fel, ezért a mozgás sem annyira megterhelő.

Szóval sétálunk, közben beszélgetünk, és rácsodálkozunk a világra. Folyton változtatjuk az útvonalat, Attila azt mondja, menjünk át a hídon, és én azt válaszolom, miért is ne? Oltári nagy szabadság ez nekem, csak úgy átsétálni az Újpesti vasúti hídon, és nézni alattunk a Dunát. Aztán gondolni egyet és továbbmenni a Római parton, az ébredező és kutyát sétáltató emberek között, a székeket pakolászó büfések között. Nézni a hajókat, a Dunára néző, óriási terasszal rendelkező házakat, és elképzelni, hogy jó lenne egyszer ott lakni az egyikben. Esténként száraz vöröset inni, figyelni a vizet és beszélgetni az élet értelméről, vagy éppen egy jó kis regényt olvasni miközben egy puha kockás pokrócba bugyolálom magam.

Jó ez nagyon, csak úgy sétálni, mozogni, közben észrevétlenül feltöltődni, fogyni, útban lenni egy minőségibb és karcsúbb élet felé.

Kezdek hinni, bízni magamban, de legfőképp Attilában, és rajta keresztül saját magamban. Edzések után madarat lehetne fogatni velem. Tényleg boldog vagyok! Ezt az érzést kívánom mindenkinek. Szép napot.:)