Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon honnan tudhatom azt, hogy most már tényleg a gödör legalján vagyok? Hát gondolom onnan, hogy onnan csak felfelé vezet az út. Na de hogyan vezet felfelé az út? Hát úgy, hogy már annyira kényelmetlen a trutyi, amiben nyakig elmerülve ülök, hogy nincs más választásom, mint hogy

a) belefulladok

b) kikapaszkodok.

Tehát kövér vagyok, és hogy hogyan sikerült ekkora túlsúlyra szert tennem, arról még sokszor és sokféleképpen szeretnék mesélni, most viszont azt mondom, hogy miért éppen MOST döntöttem úgy, hogy változtatok. Valójában nem most, hanem a második kislányom, Borka születése óta érik bennem a nagy elhatározás, csak a gyakorlati kivitelezést nem láttam eddig magam előtt. Jelenleg itthon vagyok Pannával, aki 22 hónapos, illetve Borkával, aki mindössze 7 hónapos. A napi rutin két ilyen pici gyermekkel egy fitt anyukát is megviselne, számomra pedig iszonyatos fizikai erőfeszítés, és tudom, hogy ez csak még rosszabb lesz, minél mozgékonyabbak lesznek. Nem tudok a nagyobbikkal focizni, játszani, utána szaladni, ha túl gyorsan hajt a pink motorjával, és nem szeretném, ha kimaradna az életemből a gyerekekkel való játék illetve sok egyéb dolog sem. Így jutottam el nem túl hosszú keresgélés után Csont Attilához, (a Fitwalk mozgásprogram megalkotója, személyi edző, országos bajnok távgyalogló) aki rögtön felajánlotta a segítségét.

A koncepciónk nem túl bonyolult: én írok, írok és írok, ő pedig segít, segít és segít.:) Leírok mindent, ami történni fog velem az elkövetkező hónapokban, ő pedig ledobja végre nekem a kötelet, amivel kimászhatok a gödörből. Segít, hogy megszabaduljak a testsúlyom felétől (legyen az bármennyi is), én pedig dokumentálom a történéseket, hogy hogyan győzzük le a démonokat.:) A történések annyira frissek, hogy egy hete még nem is tudtunk egymás létezéséről, tegnap pedig már egy McDonald’s-ban beszéltük meg a részleteket. (A Blaha tűnt ideális helynek, de nem jutott eszünkbe más ahova beülhetnénk.) Megnyerő volt. Nem, ez nem jó megfogalmazás. Bizalomgerjesztő. Nem, ez sem jó. Barátságos és kedves. Ez is igaz, de nem tökéletes arra az érzésre, amit az asztalnál ülve (és szigorúan diétás kólát szürcsölgetve) éreztem. Hogy ő egy EMBER, igen, ez a nagybetűs fajta, és áradt belőle a feltétlen bizalom és segíteni akarás.

Nem hiszek a véletlenekben. A születésnapján, és ezzel egy időben a Fitwalk második évfordulóján találkoztunk. Rendkívüli dinamizmusa ellenére sem rontott rám a gyakorlati kivitelezés részleteivel. Leginkább a lelkemről beszélgettünk, az életemről, az elhízásom lehetséges lelki hátteréről, ami rendkívül jól esett. Ha egy élsportoló tudja, hogy ezt innen kell megközelíteni, akkor jobb kezekben nem is lehetnék. Leírtam egy papírra a vágyaimat, az elérendő céljaimat. A legközelebbi cél: elmenni ruhát vásárolni. No, nem abba az egyetlenbe, ahol eddig szoktam, (rövidítése UP, ducik ismerik) hanem még néhány másikba, ahol már lehet nagyobb méretet kapni, de nem azt a nagyon óriásit, amit jelenleg hordok. Hát az egészen különös érzés lehet, csak úgy bemenni valahová, mert megláttam egy szép ruhát, felpróbálni (és hopp, jó a méret!) és megvenni. De az még soká lesz…

Ami viszont közeledik: péntek délután. Mélyvíz, első méretkőzés, jajj...Aztán első állapotfelmérés, jujj... 

Részletekről beszámolok!:)