2004-ben, 27 évesen ismertem meg a férjem. Egészen odáig, talán 17-18 éves koromtól kezdődően, szóval jó 10 éven keresztül 100-120 kg. között ingadozott a súlyom, de nem ment sem alá, sem felé. Szilárdan meg is voltam róla győződve, hogy ennél kövérebb akkor sem lehetek, ha halálra eszem magam. Nos, tévedtem.
Szóval, amikor a férjem megismertem, 27 éves voltam, kb. 110 kg, és végtelenül kiábrándult. Épp azon gondolkoztam, hogy örökre lemondok a férfiak társaságáról, és egy nővel élem le az életem. Mert a nők képesek gyengédségre, szeretetre, odafigyelésre, törődésre, önzetlenségre, míg az akkortájt általam megismert farkak (jobb jelző nem jut eszembe) gyakorlatilag érzelmi mélységek nélkül vegetáltak – és ebből kifolyólag kényszerítettek ugyanerre engem is.
Aztán berobbant ő az életembe, és nem akartam elhinni. Mondta, nem baj, majd elhiszed fél év múlva. Nem így lett, kellett hozzá 2-3 év. Nem akartam elhinni, hogy engem, engem is lehet szeretni, fenntartások és kérdések nélkül. A megváltoztatni akarás kényszere nélkül. És a következő három év valahogy úgy szaladt el, hogy 2007-ben már 154 kg-ot mutatott a mérleg. Két okot sejtek a háttérben. Az egyik épp a kétkedésem: majd meglátjuk, akkor is kitartasz-e mellettem, ha a végtelenségig elhízok és eltorzítom magam. És bár ma is sok mindenben kétkedek, a férjem szerelmének állandóságánál meggyőzőbb és biztosabb kapaszkodó nem nagyon van jelenlegi életemben.
A másik tényező az, hogy hirtelen fel kellett nőnöm. 2004-ben, együtt költöztünk a nagyon pici, 26 nm-es lakásomba, majd 2006-ban, miután összeházasodtunk, belefogtunk egy lakáscserébe is – 2006 decemberében költöztünk az immár 70 négyzetméteres, mindenféle hitellel terhelt nagyobba. Hirtelen rájöttem, hogy igen, a gázóraállást minden hónapban be kell diktálni, és a számlákat és a lakástörlesztést befizetni, a hűtőből kifogyhat a tej ha nem tartom észben, és a mosogatószer is, és igen, évente kétszer meg kell pucolni az ablakot és hetente ki kell mosni a ruhákat is. Közben pedig a munkahelyemen is haladtam előre a ranglétrán, és ezek a terhek nehéz súlyokként rakódtak le a testemre.
Ma már megpróbálnám másképp csinálni, kicsit könnyedebben, lazábban, ahogy szerintem az egész életet kell és lehet kezelni. Kicsit hagyva, hogy a férjem is férfi lehessen mellettem, kibontakozhasson, legalább akkora felelősséget vállalhasson, nem bevállalni minden feladatot és teendőt, csak azért mert átlagon felül talpraesett vagyok.
De ez már így alakult, bízom abban, hogy 35 évesen még van idő és remény tanulni a hibákból és máshogy folytatni.
Szóval, 2007 januárjában 154 kg. voltam, és akkor félretettünk a lakáshitelből egy kis pénzt (nem kicsit, félmilliót), hogy megmentsük az életem, mert akkor már nagyon megijesztett a súlyfeleslegem. Belevágtunk egy gyomorgyűrű műtétbe. Vizsgálatok sora (köztük gyomortükrözés), és aztán befeküdtem a Péterfybe. Műtét, altatás, és tudtam, hogy meg fog változni az életem. Mikor ébredeztem, az orvosom már az ágyamnál ült. Boldogan vigyorogtam, de az ő arcáról csak a sajnálkozás sütött. Közölte, hogy nem tudták felhelyezni a gyűrűt, pedig három helyről is megpróbálták feltenni (laparoszkópos eljárással).
Sokkolt a hír, mert egyáltalán nem voltam rá felkészülve, sőt, nem is hallottam olyanról, hogy valakinek ez nem sikerült. Jött a kétségbeesés, az elfojtás, és hát mivel? Persze, kajával…